Tony Parsons: A Mészáros

„A fiú apja üvőltésére ébredt.“

A gyiloktáskát szorozd meg 10-el.

Kegyetlen. És ezt nem csak úgy jelzőként írom, hanem a szó legmélyebb értelmében.

A kiirtott család pillanatképei a történés közben belülről elmesélve többszörösen fájdalmasan hangzik, mint egy kívülálló elmondása szerint, pedig ahhoz is kell egy lelkierő, hogy befogadja az ember. Persze még ha csak ez... már ez is elég lenne egy krimihez, de Parsons a végletekig fokozza a történet összetettségét, brutalitását az elkövetői módszerre mutató jelek a múltba való visszanyúlását sejteti, a lehetséges jelenidős valóság és a legplasztikusabb karakterábrázolásait vetíti fel.

Mert nem csak hogy szörnyű, de szinte úgy érzi az olvasó, hogy ez fokozhatatlan, aztán ahogy adagolja a történet rétegeit úgy törik darabokra a lelke az embernek. 

„Imádkozni akartam. Sírni akartam. De aztán kiderült, ezeken már túl vagyok.“

Wolfe, a már előzőekben megismert nyomozó egyre életszerűbbé formálódik, ahogy rendőrként és emberként is kűzd az ellen, ami ellen mindenkinek küzdenie kellene a maga szintjén, az elfogadhatatlan ellen, miközben ott van a maga élete is a kislányával, a maga szülői szorongásaival, kétségeivel, ahogy a féltés kűzd azzal, hogy tennie kell a dolgát, még akkor is ha tudja mit kockáztat nap mint nap.

„– Tudod, kik bántalmazzák a gyerekeket? – kérdeztem.
– Szinte mindig családtagok.“