Rövidebb, hosszabb novellák, de annyira feszesen,
drámai feszültséggel telten írta meg őket Llosa (persze nem mind a hetet egy
színvonalon, de korai keletkezésük ellenére jó és biztos kézzel), hogy jól le lehet követni a későbbi, már
alaposabban dramatizált regények stílusát. Lehetne kritizálni, hogy nincs eléggé
kidolgozva a történet, mert “csak” a drámai szituációkra koncentrál, se előzmény,
se különösebb jellemrajz, de mégsem vázlatos, mert egyrészt a mesélőszöget jól
váltogatja, másrészt - és ez a novellái ereje
-, így koncentráltabban, erősebben hat a korai llosai lélekbúvár mélység, ami
ezekben az írásokban a virtust,
agressziót és a sors nehézre faragott vagy éppen ösztönöktől vezérelt jó, rossz
pillanatait, lenyomatait tükrözi a különböző korú hőseiben, akik temperamentumát természetesen a latin-amerikai habitus is árnyalja, erősíti.
Ha egyet kellene kiemelni a kötetből, részemről mindenképpen
A nagyapa c. lenne az. Úgy teszi oda a végét a kiszámíthatóra sejtetett, elnagyolt lépésekkel haladó langyosan felépített fokozás után, hogy csak pillogtam, hogy ezt a befejezést meg merte húzni. Mert meg merte és milyen dedósan laza már. (nemisdedóshaneméretlenülhuncut)