2017. június 12.

Szív Ernő: Az ​irodalom ellenségei

Nekem Szív Ernő szívügyem.  Legyen az tárca vagy betegágyból kiírogatós élet-halál napló magánjelleggel avagy a halódó-éledő  irodalom sőt inkább az irodalmat művelő író pátoszpáncélt levetkező hétköznapi oldaláról. Mert ugye – hogy egy kerülendő közhellyel éljek - az író is ember, és mint ilyen vannak neki hétköznapjai, amikor korán kel, sorban áll, bénázik, nincs kedve, kénytelen, megbetegszik, …. Nem túl izgi vagy éppen érte izgulós de semmiképpen nem olyan amiről az irodalom jut a halandó eszébe. Mondom halandó és ez alatt nem az írni tudó, hanem az olvasni tudókat értem.  Viszont az a két oldalon összetartozó irodalmi szereplő közt a különbség, hogy az írni tudó ezt is meg tudja úgy írni, hogy érdeklődésre számot tartó  irodalommá válik az olvasónak.
Mert annyira mívesen elegáns ez az Ernő, hogy minden műfajban kiviláglik  a nyugatiszélütötte hírlapírós fénye a sajnálatosan szűkülő műfajközegből. Már amennyire van még ilyen közeg Bächer után. (azért szerencsére van, még ha egy kézen számolható is.)



"Az Olvasónak könnyű. Betáncol a könyvesboltba, fölhörpinti a bejárat mellé helyezett pezsgőt, és azt mondja, ilyen és ilyen írót szeretnék. Nagy, kicsi, ügyes, praktikus, szomorú, vidám, mindentudó, klasszikus, posztmodern író kell – s máris jöhet az olvasás csodája. Aztán ha mégsem tetszik az olvasmány, leteszi a könyvet, és elfelejti."

Na ezt nem. 

2017. június 8.

Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima

»Őrizzék meg a nyugalmukat, elvtársak, urai vagyunk a helyzetnek… Tűzvész, egyszerű tűzvész. Semmi különös… Emberek élnek ott, dolgoznak…« Mi meg elhittük…"

Csernobil. Ki ne tudná pontosan, és mégsem tudja senki pontosan.

Katasztrófairodalom. Ez elég bulvárosan hangzik, pedig a legmesszebb áll ez a jelző Sz. A. könyveitől. Mert tényleg katasztrófa a javából amiről, és tényleg irodalom ahogyan. Olyan irodalmi realitással tudja megszólaltatni az elképzelhetetlen valóságot, hogy nem csak szinte, hanem igenis fáj minden sora.

Mert képes megteremteni a megszólaltatottak hétköznapias interjúiból kinövő olvasható elbeszélést úgy, hogy meghagyja a plasztikus természetességet, de hozzáteszi az olvashatóságot. Kiérezni a mesélők borzongató valóságélményét, egységesen érinthetővé rendezi a többféle élményt. A város egyszerű lakói, a sok áldozat és magával hordozott testi –lelki traumát cipelő túlélő hangja, értetlensége, beletörődése, a propagandagépezet fogaskerekei, a megalkuvó tudósok és tudósítók szervilizmusa és félrenézése jól kirajzolódik az elbeszélésekből.

"És nem értették, mi történt, hinni akartak a tudósoknak, bármelyik írástudó embernek, mint a papnak. Ők pedig ezt állították: „Minden rendben van. Nincs ebben semmi rémisztő. Csak mossanak kezet evés előtt.”
Mert nem csak maga a szörnyű tények, személyes élmények köszönnek vissza a kötetből, hanem az egész jelenség, a rendszer, ami mindezt lehetővé tette, illetve az okozott traumát és annak kezelését lehetetlenné, feldolgozatlanná torzította.

"Tilos volt filmre venni a tragédiát, a hősiességet kellett megörökíteni."
Annál jobban nem tudom érzékeltetni az olvasási élményt, mint amikor személyes tragédiának élem meg az elbeszélteket, holott az eseményekhez annyi közöm volt, hogy ahhoz a korosztályhoz tartozom, aki elől aljas politikai érdekekből eltitkolták, hogy mi is történt, mikor is történt és milyen hatással van ez még az olyan, az eseményektől távol élőkre is mint a saját családom. Persze mi számít távolinak egy atomkatasztrófánál?
"Annyi hazugság kötődik a tudatunkban Csernobilhoz, amennyit korábban csak 1941-ben hordtak össze… Sztálin alatt…" 
"Megérkeztek az első külföldi újságírók. Az első forgatócsoport… Műanyag kezeslábasban, gumiból készült combcsizmában, kesztyűben voltak, még a kamerát is különleges védőhuzatban tartották. Egy szovjet kislány kísérte őket, ő tolmácsolt nekik. Nyári ruhában és szandálban…"



---------------------

Nos, ezzel kész az idei várólista csökkentés.   

akkor most ennyi idénre   folyt. köv.



2017. május 23.

Na Sicc! (macskásos)


Még nyolc nap, de tegnap előre ittunk a macska bőrére. Tudom nem ildomos előre, de hát mindenki akkor iszik, amikor a légitársaság barátság meg a sors úgy akarja.(meg ugye ott van a bűvös nyolc nap előtte-utána szabály)
Na csak mondom, a tósztok elhangzottak, a vesztett fogadás vezeklése letudottnak tekintve, 8 nap múlva nyakörvemet ledobva gyógyítgatom a megtépázott olvasói lelkemet valami nyávogás és dorombolás mentes írással.És ezennel az internetes öröklétnek fogadom feljegyeztem, hogy soha többet nem fogadok semmire. Szörnyű a vesztett fogadás penitenciája, kiváltképp, ha ilyen kreatívan kegyetlen barátai vannak az embernek. És hiába is volt a srekmacskájacukicsizmáskandurnézős könyörületvárás, csak kárörvendő röhögés volt a baráti(?) válasz. Szenvedek, de hát a fogadás az fogadás.
Nyáú Ámen

Mert mit is tudtam meg az elmúlt időben?
Hát például azt, hogy Erzsébet egy gyilkos, mellesleg egy világuralomra készülő celeb, aki olykor puszta szemétségből és hatalomfitogtatásból a szőnyegre pisil. ( innen is Puszi, Erzsi!)
Meg, hogy a Megható macskatörténetek egyáltalán nem meghatóak, inkább agyzsibbasztóan idióták. A harmadik után konkrétan eret akartam vágni magamon. Ezen már nem tudott segíteni Terry Pratchett (Az) ​igazi macská-ja sem, pedig magasan a legszórakoztatóbb a sorban. Na jó, kicsit csaltam, de hát nem volt kikötve formátum csak a macska!, úgyhogy egy kis kikönnyítésnek bedobtam a A macska működése útmutatót, meg Garfield és Simon's Cat átsegített az egyre gyakrabban rám törő nehéz pillanatokon. (Igazából még vár rám a következő nyolc napban egy nagy megpróbáltatás, mert a meghatósat még be kell fejeznem, de csak kis adagokban tudom olvasni, mert attól mindig beáll a nyakam és a vállam úgy feszítek olvasás közben, hogy ne vágjam a falhoz.


(becsszóbefejezem)