2015. április 8.

Fehér Béla: A Zöldvendéglő


Tudom, tudom. Most a Kossuth kiflit kellene olvasni, de azért sem. Na nem mintha ez a makacskodás bármit is számítana globálisan vagy akárcsak lokálisan a világ menetében, ezt csak úgy megemlítem, hogy megemlítsek valamit. Meg amúgy is akkor még sehol sem volt a filmadaptáció promóciója sem, amikor én ezt a könyvét bekalkuláltam az idei várólistacsökkentős projektembe. Na ennyit a ennyiről. Jöjjön a könyv.

Mondhatnám, hogy Fehér Béla egyik zsengéje, már ha létezne nála ez a kategória, mert hiába a korai keletkezés a történet az jó erős. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a rangsorban megelőzné bármelyik eddig olvasottat . Mert hát hiába a bivalybszo hinnyemondatok, hiába a fájintosan kaczifántos nyelvi lelemény, azért ez most nekem sokk volt. Lehet mégiscsak a Kossuth kiflit kellett volna.

Az, hogy miről is szól ez a könyv, kicsit nehéz megfogalmazni, mert a maga valótlan valóságában eléggé pszichedelikus víziókat hív elő olvasás közben, amiként a derék orvosdoktor Feri nagyapa kűzd az elemekkel és a helyi démonokkal és persze  olykor még meg is világosodik egy-egy röpke pillanatra a mihezképest a pepita füzetnek köszönhetően, de akkor felbukkan a liszteszsákban a szentlélek vagy mi az ördög és összekavar minden addigi halovány értelmet vagyis az akkori racionalitást és orvostudományt úgy vágja a sarokba pékestől meg szarosgatyamadzagostól, ahogy azt egy mágikus realista elképzeli, ha éppen 40 fokos lázálmában ráborul a táplaleves és a népi motívumokkal megbúbolt nyelvezetet a tourette szindrómás falu bolondjától tanulja. Mindehhez a harangozó is éppen felkelve halotti mivoltából,  ebbéli felelősségének teljes tudatában, de inkább a tudatán kívül,  alaposan félreveri a harangokat, hogy a népek azt sem tudják most akkor menni kell a templomba vagy már jönni onnan.


Azért olvasd el.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése