2014. február 12.

Dragomán György: A fehér király

Bodorított easy-dark írás, félig elhordott gyerekcipőben. Mondjuk tudnék ilyen bölcsésztarisznyára hímzett metablődliket írni, de inkább nem. Ez egy jó kis Dragomán könyv. Nem mondom, hogy nem lenne még hová…vagy nem volna még mit… de szerettem benne az elánt, ahogy a gyereki lendület fokozatosan lódít a történetbe bele, tódít a hangulatszínesítés végett és bár elkeserít, de a stílusa nem engedi, hogy eluralkodjon a komorság. Nem mondom, hogy nem szavaztam volna meg az újbóli halálbüntetést, ha az olvasás lázában rám feszülő dögöjjönmeghangulatban kérdezték volna, de anélkül, hogy hangos kacajt csalt volna ki belőlem, azért elvette a gyilkos hangulat élét az ügyes szóforgatás. Ja, hogy milyen a könyv? Gyerekes? Igen, de nem az éretlen értelemben. Megmosolyogtató? Igen, de nem a nevetséges értelemben. Tetszett? Igen, de nem abban az utolérhetetlen értelemben, hanem mert végig érdekelt a mondanivalója, mind a téma, mind a stílus miatt. A történetei bár egyenként is életképesek lennének, de így egyben sokkal nagyobb hullámot kavar. Én nem is értem Bodorral való mérést. Míg Bodor írásai végig a fortyogó víz alatt tartanak, és ha felenged levegőért, akkor is valami sűrű füstöt tudsz csak belélegezni, addig Dragomán (e) könyve lobogva forr és néha ki is csap a keretek közül, ahogy nagy hévvel kavargatja a gyermeki kéz a forogva fövő olvasóját.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése