Irvin D. Yalom: Amikor Nietzsche sírt

Na, kérem így kell írni. Amikor úgy van összemixelve a valóság meg az írói bravúros fantázia, hogy az olvasó elhiggyen minden szót és még ha tudja is, hogy a történet jórésze kitalált vagy a valóság elemeiből továbbgondolt, ne is akarja keresni a határvonalat, mert nem fontos, hogy eldöntsük, hol ér véget a van és hol kezdődik a lehetne, ki az orvos, ki a gondolkodó vagy a kísérletező, és ki az alanya vagy a fő neve a történetnek mert egy idő után mindegy, csak ott akarok lenni a beszélgetésükben, mert akarom, hogy az embert bontó-építő gondolkodás lepotyogó morzsáikból jusson nekem is felcsipegetnivaló és miközben ezer felé száll a képzeletem, mégis minden figyelmemet leköti, mert ez a könyv így jó, ahogy van. És ha Nietzsche valaha is sírt, akkor egy ilyen sírást kívánok mindenkinek.