2013. december 16.

Charles Bukowski: Ponyva

Videólevél az íróhoz. (némi kameraigazítás, hajigazgatás, torokköszörülés … és csapó) 
*Gondol *Gondol*.. látja már a megszólítással is bajban vagyok, mert bizalmaskodni nem akarok, hogy Bukowskikám vagy öregem , de azért azt is túlzásnak tartom, hogy tisztelt, mert a tiszteletemet nem igazán sikerült kivívnia. Lehetne még a kedves formula, na de tán ez áll Öntől a legmesszebb, mint jelző. Úgyhogy marad csak simán az, hogy: 
Bukowski!
 
És hogy így átlendültünk a formaságokon, had tegyem fel az első kérdést , ami a könyve kapcsán eszembe jutott, mit eszembe jutott, ez dobolt végig bennem: mi a fene ez? Most brutálisan őszinte leszek Önhöz, már csak azért is, mert Önnek (már, meg amúgy is) úgysem számít ez semmit.
 
Úgy a századik oldal körül éreztem először azt, hogy én ezt tulajdonképpen már unom. És itt nem a többszöri sablonos ismétlődő panelátvezetőire gondolok elsősorban, hanem úgy ánblock az egészre. Történetestől, stílusostól, mindenestől. Az igaz, hogy nem lehet mindenki szépíró, még ha viccelődgetésnek szánja is, na de az a mocskos szája az egy idő után már átcsapott idegesítőbe. Értem én, hogy lazaság irodalmi fenegyerek meg minden, de a káromkodásnak is van egy
 stílusos regénygörbéje. Ezen még kicsit csiszolgatni kéne(oké, ezt előbb is mondhattam volna, belátom nem elegáns így utólag átszólni oda. bocs. ) 
Tulajdonképpen úgy indultam ennek a könyvnek (úgyis mint az első találkozás), hogy nagyon jól ki fogunk jönni, hisz a kedvemre való ajánlásokat kaptam Önhöz , ám ez a szándék olvasás közben átcsapott egy hogyanmaradhatnánbarátok kifogás keresésébe, és akkor ugrott be, hogy én úgy teszek, mintha nem érteném a szándékot és csak most jönnék rá a lényegre, tehát mintegy spanyolviaszt feltaláló kezdő bölcsész, azt fogom gondolni erről a könyvéről, hogy egy stílusparódia. (mert az is, csak ugye nem a jobbik fajta ) Így álhülye büszkeséggel konstatálhattam azt, hogy hirtelen megvilágosodott, hogy az összeollózott figurája, Belane magánnyomozó tulajdonképpen hogyan is akar karakterizálni, és mi is az egész kétésfélszáz oldalas izé. Szóval az a meggyőződésem támadt, hogy a következő lapozásnál Ön köp egy vodkabűzű hegyeset, bemond néhány kicsinálomakurváját nagyívűt és az utolsó oldalakon bejön egy ápoló, aki a saját piszkában reszkető nyomorult nyomozót (tételesen: John McClane , Philip Marlowe , és Frank Drebin figuráinak a közös genetikai mutánsát) durván megrángatja és azt mondja : Héló héló piáskám, ez volt eddig a legdurvább delíriumos víziód, mióta itt töltöd a hétvégéidet. Na húzz innen a picsába, mert lejárt a műszakom.
 
Na így már végig bírtam olvasni, bár tudtam, hogy ha az elején már idegesít a stílus, a közepe meg egyenesen untat, akkor a vége sem lesz másképp. Nem is lett.
 
Hát csak ennyit akartam elmondani. Kérem kaccsoja ki.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése