2013. november 6.

Franz Werfel: A Musza Dagh negyven napja


Szedett-vedett védők, ki szabadságvágyból, ki hazaszeretetből, ki önös érdekből, ki félelemből, ki meg kalandvágyból ölt, halt a Hegyen. Méltó megörökítése ez a könyv a szégyenletes történelemnek a Grúz jellem, lélek, folklór aprólékos bemutatása mellett. Szép rajzolat ez. Az ember, a család, a közösség, a nép, a nemzet sorsa, jellemfejlődése, jellemferdülése. Hogy nyílik ki egyes ember ezekben az egységekben játszott szerepéből, miként éli meg a változásokat, hogyan lesz a magabiztosságból félelem teli bizonytalanság, majd hittel teli bizonyosság. A szeretetből kiábrándulás, az irigylésből irigység. Az megszokottságból összetartás majd az összetartozásból ismét megszokás. A nagy dolgok fényében, hogy hajt ki a kicsinyesség. Ilyen az ember. Uralkodni akar, szabadságot akar, irányítást akar, nem tűri a vezetést, … Mindig az a rossz, ami van. Nem tudja, mit kezdjen azzal, amit kiharcolt. A szerepek a nagyszínpadon ősidők óta változatlanok, csak azok változnak, akik alakítják. És ahogy az meg van írva, a fiú szenvedéssel teli útja és halála kell a megváltáshoz. Meg az árulók, aki a szentség , a kegyelemben való hit feláldozásával tesznek szívességet a magasabb rendű üdvözülésért.
A történet vége az a lehető legméltóbb a könyv írói szándékból felépített csendes katarzisához.
Ezeket olvasás közben gondoltam a különböző fázisoknál:
A szenvedő oldalról : Hősiesség? Szabadság ösztön? Ősi kényszer? Fanatizmus?
Az elnyomó oldalról: Terror? Hódító ösztön? Ősi kényszer? Fanatizmus?
Milyen érdekes, hogy az ellentétes attitűdök között van motiváló átfedés.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése