Niccolò Ammaniti: Én nem félek

Első reakció: óbzmg

Elszigeteltségben növögető fantáziadagasztott gyermeki félelmek, csak befelé jövő impulzusok, nincs kivel kibeszélni, nincs, aki helyre teszi a képzeletszülte valóságnak látszót. Nincs, aki megmondja, mit kell tenni, mi a helyes. Mi a normális. nincs senki abban a nyűves zárványban, és akkor ide robban be A titok. A titok, amit lehetetlenség bárkivel is megosztani.

Mélyszegénységben élő, de a gyerekeinek többet nyújtani akaró szülők, a családjától távol, éjjel-nappal, dolgozó apa, önfeláldozó anya…. hát igen, az apa valóban mindent megtesz és az anya valóban feláldoz.
Azt hittem itt az elején kirajzolódó gyermeki agresszió lesz a legszörnyűbb, aztán egyszer csak jön a gödör és ami aköré sötétedik, büdösödik. És ez még nem minden. Ez a könyv, úgy ahogy van szörnyű. Az első betűjétől az utolsóig.

Olvtársam, ennél a könyvnél nem működik, a csakbeleolvasokhogymilyen mert ahogy olvasod egyszer csak eltűnik a külvilág , vákuumba kerülsz, örvénylesz és amikor meglátod a fényt, akkor jössz rá, hogy vége. A könyv rövidke, vannak hibái is, de ebből elég is ennyit elviselni és a ki nem satírozott nagyvonalakbeli ábrázolások nem is fontosak. Annyi van benne mindenből, ami elég is. Többre nem vagyok kíváncsi ezekről az emberekről.