Most akkor úgy lesz, hogy
előbb kicsit méltatlankodok a kategorizáláson, aztán mondok valamit a könyvről
is, majd – nem. inkább most – lebeszéllek arról, hogy egyáltalán ezt olvasd a
könyv helyett, úgyhogy íme: jobb lenne , ha elolvasnád, mert mégiscsak ezt én
gondolom róla, az meg milyen már, hogy mondom : Jó! Te meg elhiszed. Vagy nem.
Meg amúgy is, a végén beszólok, úgyhogy nyugodtan lapozz, ha nem szereted a
realityt.
(egyoldalú párbeszéd olyan mint a csendőrpertu, csak itt nem repül a
nyomatékosító pofon.)
És akkor mondom (aztán majd még mondok valamit, de azt csak úgy kiegészítésként
és irányítottan)
Most már tényleg mondom.
Az a baj a posztmodernnel, hogy nincs. Olyan értelemben nincs, ahogy azt
beszűkítik manapság kötelező szavakra, elemekre. Van inkább irodalom. Jelen
esetben kortárs. (ez legalább a keletkezésével időarányos lejegyzése
pillanatában mindig igaz, kortól, korszaktól, rendszertől, nyilvános
lófaszozástól, papírfejű csecsemőktől ésatöbbi… függetlenül vagy éppen azért.)
Azirodalomcimkebiztosok nehéz helyzetben vannak, ahogy
halad a kor. Várom mikor fog kiagyalni egy irodalomrapper valami olyan jólhangzó
címkét, mint pl. az a szerencsés kimódoló, akinek a rokokó vagy klasszicista
szó jutott. Ezeknek van egyfajta zeneisége, táncolni lehet rá , na de arra
micsoda kockabreaket lehet botladozni, hogy posztmodern vagy retrospektív.
Ugye?
Miért is mondom ezt? Mert itt van Esterházy és az Ő Estije. (megjegyzés: ezzel
a címmel ma csak Ő írhat regényt! egyrészt a neve, másrészt csak.)Teljesen mai.
Úgy mint ember- (esetenként kutya-, némileg halott-, sötöbö) világ és úgy mint
hommage á Kosztolányinak. Szépen lerángatta azokból a magasságokból a figurát,
ahol a rárakódott patina miatt már érinthetetlenné tud szellemülni és ezáltal
elérhetetlenné, ami egyébként attól él, hogy köztes terünkben megfoghatóvá
válik. Úgy tette ebbe a világba, hogy nem szakította ki abból . Úgy olvasztotta bele
magát(figyelem nyelvi játék! igen Magát is kedves olvasó), hogy nem túrta ki
belőle azt(azokat) aki(k) eddig benne laktak.
És akkor vissza a modernitásával maiságával kapcsolatban. Ahogy
az életet sem folytatásos, tematikailag zárt novellákban éljük (mert őszintén,
ki az, aki este pontot tesz az aznapi élése végére, szépen megszamáfülezi a
napjának a csücskét, majd reggel első gondolata, hogy nagybetűvel ébredjen és
visszalapozva magában, a kontinuitást és a szigorú kronológiát szem előtt
tartva folytassa, nehogy döccenjen a lájfsztorija.) –
fekvőrendőr effektus kikerülése végett lécci itt lépj vissza a zárójel elé és
úgy folytasd- sok a sortörés, a logikai baki, a befejezetlen mondat és a hirtelen jött
improvizáció. Naaa! de őszintén;) ki ne ébredt volna már Alice vagy
Winnetouként. (ezt majd utána: olvasd el) Ilyen ez a könyv is.
(egyébként nem szó szerint, mert van benne jól követhető szerkezeti logika) De
amúgy meg kit érdekel a sorrendiség, ha hirtelen egy ilyen mondat jut az ember
eszébe, hogy: …
"Rajtam röhögsz? Mert látom a pofádon, hogy rajtam. De
önirónikusan."
És ez akkor is felülír minden kimódolt koreográfiát, ha teszem azt nem is attól
ered, aki lejegyezte. ((cheat-next-(con)text;)? (figyelem, cimkézésgyanu!)
Vannak dolgok, amikben nem kell mindenáron a racionalitást és szabályszerűséget
keresni. Ez egy tovább-beleélős életrajzolgatás. Tele tintapacákkal,
pörköltös ujjlenyomatokkal és rálöttyent nagyfröccsfoltokkal. Igaz, a tinta már
gél, a pörköltöt mikróban melegítik és a nagyfröccs, szóda helyett ásványvízzel
felspriccelt. És? Itt van benne a huszadikszázad,(huszonegy) nem a direktkorszakszavakban.
Naszóval én azt mondom: Hülye aki nem Esti. ( p®osztmodor)
ui.: A kosztolányiskodhatnékja miatt engedett a keményvonalas
esterházyskodásából, és ettől ugyan kicsit felpuhul a miafaszomszerkezet,
(amúgy nem) most meg az a baj vele? (ha van rajta ha nincs?) (amúgy van) meg
van benne az irodalmi alázat önmagához való irodalmihűség.
„Fiatalember – … –, nekünk egy tökös novella kell, nem ez a szóbuzera, mondták volt szigorúan és valahogy sértetten Estinek. És mi a helyzet a tökös szóbuzerákkal?, vigyorgott Esti. De ez olyan csapda volt, amelybe a szerkesztők nem léptek be, mert nem észlelték, hogy ez egy csapda. A szokásos: más nyelvet beszéltek, illetve esti éppen azon dolgozott, azon kezdett dolgozni, hogy megteremtsen egy új nyelvet, konkrétan az övét: a szokásos.” (263.o.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése